Kik a szentek?

Egy szellemes újságírónak különös ötlete támadt. Kiment az utcára, több járókelőt megállított, és ezt kérdezte tőlük: Találkozott-e már életében szenttel? Természetesen, a megkérdezettek különböző válaszokat adtak. Például ilyesmit: az én környezetemben csupa normális emberrel találkozom, szentet nem ismerek. Őket a múzeumokban, vagy a templomokban kell keresni…

Más valaki így vélekedett: szomszédomban lakik egy házaspár. A férj mindkét lábát levágták, és immár tíz éve gondozza nagy türelemmel a felesége. A férfi csak azzal a feltétellel egyezett bele lába amputálásába, ha vállalja gondozását a felesége. Vállalta. Én ezt az asszonyt szentnek, a hitvesi szeretet hősének tartom.

Ha röviden akarjuk meghatározni a szentség mibenlétét, ezt kell mondanunk: Azok a a szentek, akik Istenhez tartoznak. Szent az az ember, aki az Istentől kapott ajándékokat a szeretet mozdulatával továbbadja embertársainak. Ezt a magatartást semmiképpen sem nevezhetjük abnormálisnak. Tévedés lenne ugyanis azt képzelnünk, hogy az Istenhez fordulás egyet jelent a földi élet megvetésével. A szenteket nem nevezhetjük a földtől elszakadó, elidegenedett élettagadóknak. Ők „nem elszakadni akartak a világtól, hanem éppen ellenkezőleg, visszatalálni annak forró magjába, középpontjába. A puszta felszín szükségszerű hidegéből, megosztottságából, számkivetettségéből a valóság oszthatatlan szívébe” (Simone Weil).

Helytelen lenne a földi és a mennyei életet élesen elhatárolni egymástól. A szent életnek, az Isten-közösségnek már itt, a földön el kell kezdődnie. Erre kapunk meghívást, lehetőséget már a keresztségben, amikor lélekben újjászületünk vízből és Szentlélekből. Ezt az életet táplálja az Isten igéje, az Egyház szentségei, és így érhetjük el a keresztény nagykorúság állapotát. Mindez olykor kemény küzdelemmel jár, mivel lelki átváltozásunk nem valósulhat meg akaratunk erőfeszítése és Isten kegyelme nélkül. Emlékezzünk csak a kánai menyegzőre, amelyen Mária tárta fel fia előtt a lakodalmasok szegénységét: nincs boruk. Arra szólította fel a szolgákat, hogy teljesítsék Jézus utasítását, töltsék meg a korsókat vízzel. Így vált lehetővé, hogy a Jézus rendelkezésére bocsátott víz borrá változzék. Nekünk is így kell cselekednünk. Szívünk „korsóját” meg kell töltenünk a hit „vizével”, és Jézust kell kérnünk, hogy átváltoztassa, megszentelje isteni hatalmával. Ebben az átváltozásban mindig jelentős szerepe van Isten igéjének.

Még 1960-ban történt az egyik moszkvai színházban: Vallást gúnyoló színdarabot adtak elő, ez volt a címe: Krisztus frakkban. Egy Alexandrov nevű színésznek fel kellett olvasnia néhány mondatot a hegyi beszédből, és aztán a forgatókönyv szerint sarokba kellett volna dobnia a könyvet. Ő azonban nem ezt tette. Tovább olvasta az Evangélium boldogmondásait, és a közönség némán, megilletődve hallgatta mindaddig, amíg meg nem szakították az előadást. A színész ezekkel a szavakkal fejezte be szerepét: Uram, légy irgalmas hozzám! Alevandrov ezek után nem léphetett többé a színpadra. S történt mindez azért, mert az Evangélium átváltoztató ereje gyökeresen átformálta gondolkozását.

Joggal vetődik fel a kérdés: miként lehetünk szentekké? Ezt kérdezte egy asszony Szalézi Szent Ferenctől, Genf városának egykori püspökétől. A szelíd lelkű főpap nem maradt adós a válasszal: „Ügyeljen arra, hogy halkan, finoman csukja be az ajtót!”. Vajon mit akart ezzel mondani?

Bizonyára azt, hogy a szeretet, a béke és a szelídség szelleme jellemzi, amelyre Jézus is példát adott nekünk. Finoman csukja be az ajtót minden és mindenki előtt, ami és aki a bűn útjára vezetné. Finoman nyissa meg az ajtót a rajta kopogtató Isteni Vendég előtt. Ezt a feladatot állapotunk különbözőségei szerint kell megvalósítanunk. Méltán jegyzi meg a szentek életének neves kutatója, hogy a szentek a harangokhoz hasonlítanak. Mindegyiknek más a csengése, de egy a hivatása: Istenhez hívni az embereket (Wallter Nigg).

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).