Bosco Szent János

Bosco Szent János az “ifjúság szentje”. Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Don Bosco pedagógiája

A szalézi pedagógia fontos elemei a szeretetteljesség, a nevelő személyes jelenléte és példája, a párbeszéd, a befogadás, a kimutatott szeretet, a vidámság, a segítő, tevékeny, dinamikus élet. Don Bosco jelenléte az oratóriumban meghatározó volt: mindig ott volt a gyerekek között, együtt játszott velük, így pozitív hatást gyakorolhatott rájuk, megelőzte, hogy rosszat tegyenek, példájával nevelt. Alacsony termetű, nagy testi erejű ember volt, de mindig a szeretet eszközét használta, sosem élt fenyítéssel. Már életében számos csodájáról tudunk: betegeket gyógyított meg, több profetikus álma volt, melyekben meglátta a jövendőt. Könnyedén olvasott a fiúk lelkében, és hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle. Ma úgy mondanánk: karizmatikus vezető volt, híres ember, "sztár". Népszerűségét azonban egyszerű eszközként használta: hogy a fiatalok lelkét megmentse, és elvezesse őket Istenhez. Sikereit Szűz Máriának tulajdonította, és még szerzetesrendjét sem magáról nevezte el, hanem kedvenc szentjéről, Szalézi Szent Ferencről, az ő égi pártfogásába ajánlva fiait. Nagyfokú alázatról és szerénységről tanúskodnak ezek a tények.

-------------------------------------------------------------

Bosco János 1815. augusztus 16-án született egy parasztcsaládban, az észak-olaszországi Castelnuovo d’Astiban. Kétéves volt, amikor édesapja meghalt, így édesanyjának egyedül kellett felnevelnie őt és két testvérét. „Margit mama” bölcs nevelő volt, kitartásának és határokat nem ismerő hitének segítségével mélyen vallásos légkört alakított ki családjukban. János már kicsi korától fogva pap szeretett volna lenni.

Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának első jele volt. „Legyél alázatos, erős és állhatatos” – mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni”. János már gyermekkorától kezdve gyakran kötötte le társait bűvészmutatványokkal, amelyeket kemény gyakorlással sajátított el a munka és az imádkozás között. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt.

Diákként Chieriben létrehozta a „Vidámság Társaságát”, amelybe összegyűjtötte a városka fiataljait. Később itt járt szemináriumba is, és 1841 júniusában pappá szentelték. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, itt erkölcstani és szónoki tudását mélyíthette. Közben rabokat, betegeket, szegényeket gondozott. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élő fiúkkal, akik vidékről jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük. Egy templomba tévedő fiút megtanított keresztet vetni és beszélt neki a Teremtőről. A fiú egy hét múlva öt társát is elhozta magával; majd egyre többen és többen jöttek és hallgatták Don Bosco tanítását, sőt vele is maradtak. Öt évvel később már négyszáz fiú vette körül. Szentmisén, katekizmus-oktatáson, versenyeken vettek részt, énekeltek.

Édesanyja már idős asszonyként elfogadta a meghívást, hogy Torinóba menjen, és segítsen fiának. A gyermekek számára ő lett „Margit mama”. Don Bosco elkezdett szállást adni az otthontalan árváknak. Szakmát tanított nekik, és arra nevelte őket, hogy szeressék az Urat; együtt énekelt, játszott és imádkozott velük.

Don Bosco később elvállalta egy kórház lelki irányítását, s kialakított egy kis kápolnát, amelyet Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A mi fogalmaink szerint napközi otthonként működő intézmény lassan éjszakai menedékhellyé vált, alamizsnából éltek.

Az első gyermekekből lettek később az első munkatársai is. Így fejlődött ki az a híres nevelési módszer, amit „megelőző módszernek” nevezünk:

„Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!”

Megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben egy egész iskolarendszer fejlődött ki a kezdeményezésből. Műhelyeket is kialakítottak, hogy a fiatalok különböző mesterséget is elsajátíthassanak.

Mottójuk a következő: „Lelkeket adj nekem, Uram, minden mást vegyél el!” A fiatal Savio Domonkos lett a megelőző módszer első gyümölcse. Az 1854. évi kolerajárvány idején ő és fiai segítettek a betegek ápolásában.

A Segítő Szűz Mária, aki mindig támogatta Don Boscót a művében, számtalan kegyelmet ajándékozott neki, köztük egészen különlegeseket is, és mindig volt elegendő pénz is a vállalkozásokhoz. Segítette a róla elnevezett bazilika megépítését is. Szűz Mária segítségével Mazzarello Máriával megalapította a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményét. A jótevőkkel és laikus segítőkkel együtt létrejött a Szalézi Munkatársak Egyesülete.

A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemző megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta őket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden őrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetőséggel!

1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétből azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte őket. Ez a titokzatos kutya - Don Bosco csak Szürkének hívta - éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié.

Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az első mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan győzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgősen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon őket.

A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is. Don Bosco halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130 000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteiből, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön. XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. II. János Pál pápa Don Boscót halálának századik évfordulóján a „fiatalság Atyjának és Tanítójának" nevezte.

Forrás: jelesnapok, szaléziak, Magyar Kurír, Katolikus Archív