Getszemáni éjjel

Hiába vagyok apostol.

Elaludtam én is az olajfák alatt,

magára hagyva Krisztusomat,

tetézve kínját,

vérbe boruló arcában

én lettem egy csöppnyi kárhozat.

Belekúszott minden bűnöm,

életem minden rossz pillanata

a világmindenség éterébe,

hogy Krisztus arcán

vetüljön az éjben,

legyen vérével savadzó verejték,

míg én alszom,

s hogy ereimben

nyugodtan lüktethessen vérem.

Nem akartam én ezt Krisztus,

nem én!

Mi az emberi test nyugta, kínja?!

Lelkében ha porrá nő a vad ér,

ha mulasztását álomból írja,

véres arcod mását

kendőjébe

Veronikának,

megváltásod képét bűnnel festi

arcodról vérzőn a gyász, gyalázat.

Néha tudok Veronika lenni,

Néha Cirenei Simon is tán,

De megint csak újra el-elalszom

az olajfák hegyén,

mikor imára nyílna szám.

Hiába hívtál s én mentem vakon,

elaludtam, s elszaladtam én is

amikor katonák jöttek.

Erejüket fitoktatták rajtad.

Péter volt csak egy ki kardot rántott,

- az ellenség fülét visszaadtad -,

hogy majd háromszor megtagadhasson.

Én meg vele csak elbújok gyáván,

végignézem… Tehetetlen lennék?

Minden olyan érthetetlenné lett.

Hisz tied a nagy világmindenség!

Hagytad, mentél, tűrtél

és hallgattál.

Engedted, hogy holtra kínozzanak.

Engedted, mert én

és mind ki bűnös

gyávasággal ma is elhagytalak,

s elhagylak a nap sok száz percében,

tűröd most is az oltárszekrényben,

vársz, hogy eljön majd a pillanat

amikor Hozzád szól bágyadt ajkam,

hogy életemet Neked megvallhassam,

hogy mindig, újra, Hozzád vissza térjek,

hogy esélyt kapjon

megannyi

bűnös,

újra elhulló,

imákban, jótettek küszöbén elalvó lélek…

és Te indulsz,

hogy a kínt, a keresztet megragadd,

hogy értünk,

gyönge, elalvó,

könnyeden vétkező helyettünk,

odaad megváltásul Önmagad.

DM