Néri Szent Fülöp

A „bohócruhás misztikus”, a fiatalok és a reumás betegek védőszentje.

Néri Szent Fülöpöt a mosolygós szentként ismerhetjük, mivel meg volt győződve arról, hogy a vidámságnak egy jelnek kell lennie azok számára, akik Jézust követik. Szerette a vicceket és élvezte a trükköket.

Néri Szent Fülöp 1515. július 21-én született Firenzében. A kis „jó Pippo” mindenki kedvence volt, közvetlenség, dús fantázia és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a tréfákhoz. Alakján valamiféle sugárzó tisztaság ömlött el. Első tanulmányait szülővárosában a domonkosoknál végezte, akiknek lelki tanításai, és imádságos élete nagy hatással voltak rá.

Korán elvesztette édesanyját, apja pedig – szegények lévén – nagybátyjához küldte tanulni, aki gazdag kereskedő volt. Az ő keze alatt kitanulta ugyan a mesterséget, de aztán Rómába ment, hogy filozófiát és teológiát tanuljon. Szabadidejében felkereste az örök város templomait és műemlékeit. Gyakran töltötte az éjszakát egy-egy templomban imádkozva. Belső élete Isten és az ő titka maradt.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután - megnyílt szívük láttán - hirtelen megkérdezze: ,,Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!''

Harminchat éves korában gyóntatója, Persiano Rosa atya rábeszélésére fölvette a papi rendet, s nemsokára lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Apostoli tevékenységének középpontjában a gyóntatói munka állt, tömegek jártak hozzá gyónni. Kicsi cellája hamarosan szűknek bizonyult, ezért a San Girolamo della Caritá templom szomszédságában lévő épületet gyóntatója és néhány más jámbor pap társaságában átépítették oratóriummá (imateremmé). Jöttek művészek, kereskedők, a város mindenféle lakója, még papok is, akikkel később Fülöp megalapította az Oratoriánusok Kongregációját, mely 1575-ben kapott pápai jóváhagyást. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte, olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért.

A szentmise bemutatása közben órákat elragadtatásban töltött. Rendkívüli látomásokban is részesült, közülük a legnevezetesebb volt, amikor 1544-ben bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott: „szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak”.

Szent Fülöp ajtaján egy tábla lógott ezzel a felirattal: "A keresztény vidámság háza".

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Amikor hangoskodtak játék közben, Fülöp ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!”

Amikor már életében szentként akarták tisztelni, hevesen tiltakozott ellene és igyekezett komolytalanul viselkedni. Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

Ha erényeit dicsérték, így imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!”

Noha viselkedése miatt néhány évre eltiltották a lelkipásztori munkától, a rómaiak, akik ismerték őt, tökéletesen értették iróniájának és életmódjának miértjét. Ezért is nevezték el őt „bohócruhás misztikusnak” és „római Szókratésznak”.

Életéből számos anekdota maradt fenn:

I; Egyszer, fiatal barátja sikeres tanulmányairól és ambícióiról számolt be neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: ,,Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” Barátja már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: ,,És aztán…?” Ez a súlyos kérdés, később új irányt adott az ifjú életének.

II; Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett természetfölötti látomásaival és elragadtatásaival. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp egy esős napon, gyalogosan látogatta meg őt. Hívták az apácát, majd Fülöp anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: ,,Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” - mondta, s azonnal tájékoztatta megbízóit. ,,Az a nő nem szent, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.‘‘

III; Egyszer egy olyan tudós püspök látogatott el Fülöphöz a szentmisére, aki hivatalát kellő komolysággal és sztoicizmussal látta el. Hogy feldobja a hangulatot, Fülöp minden lehetséges hibát elkövetett a kiejtésben a homília során. A hívek nem tudták, hogy nevetniük kellene vagy inkább csendben maradni. Fülöp maga is napokig nevetett az eseten.

IV; Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: ,,Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.''

V; Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: ,,Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.''

Hosszú betegeskedése végén 1595. május 25-én, Úrnapján reggel mutatta be utolsó szentmiséjét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Azonban este azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” – kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.” Este, mint mindig, meglátogatták a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s május 26-án éjjel három órakor Fülöp meghalt. Ereklyéi a római Santa Maria in Vallicella (Chiesa Nuova) templomban találhatók.

Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal elkezdődött. 1615. május 11-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt szentté. Május 26-án emlékezünk meg róla a katolikus naptár szerint.

Amint azt Ferenc pápa is mondja, kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy „komor arcú”, hanem olyan szívvel rendelkező, amely felismeri a keresztény élet szépségét és örömét. A megfelelő kontextusban levő humor jó dolog lehet, sőt akár a szentség felé vezető út is.

Forrás: Katolikus Archív, szentkelemenbük, Metropolita, Aleteia, 777 blog, romkat.ro, Magyar Kurír,